SEMJÉNI KISBÍRÓ

A neveltetés és etikett rejtélyes viszonya

Május 9.-én Czehelszki Levente a CzeNaSav (www.klubhalo.hu) rovatban megosztotta örömét az olvasókkal a Diák Újságírók Egyesülete díjával kapcsolatban. Meg is ragadom az alkalmat, hogy átadjam jókívánságaimat: Gratulálok Levente, és további sikereket kívánok! Az elismert emberektől ugyebár idézni is szoktak, így gyorsan ki is ragadnék egy fél mondatot a díjátadó ünnepségi beszámolódból: "előbb nyújtok kezet a bizottságnak, mint ők nekem, amin szemmel láthatólag mindketten megrökönyödnek." Tudom stílszerűbb lett volna a győztes pályaműből idézni, de ez a sor indított el egy gondolatsort bennem, Sorry! :)

Biztos vagyok benne, hogy Levente ismeri a kézfogás etikettjét, de egy díjátvétel elég stresszes feladat valljuk be. Nos el kell mondjam, hogy én sem mindig tudom alkalmazni az elméleti tudást a kézfogás terén. Tisztában vagyok a bemutatkozás és üdvözlés szabályaival, hogy mikor nyújthatom én a jobbomat és mikor kell megvárnom, míg a másik teszi meg. Ismerem a helyes kézrázás szabályait, sőt azt is tudom, hogy mit jelent a satu és a döglött hal kifejezés. Azt is sejtem, hogy személyiségem tükröződik a bemutatkozásom mikéntjében, és nem túl jó beugró az izzadó vagy jeges tenyér.  De az elméleti tudás mit sem ér ha idegenkedik az ember ettől az aktustól. Nem azért mert Monk fóbiái uralkodnának rajtam, és irtóznék a közvetlen emberi érintésektől, inkább olyan belső, neveltetésből fakadó gát az oka. Mi nők az egyenjogúság jegyében ma már bátran nyújthatjuk kezünket üdvözlés vagy bemutatkozás céljából, de nem mindig volt ez így. Én a nagymamámat soha nem láttam kezet fogni, sőt anyukámat is csak néhány esetben, ha felé nyújtottak kezet. Sejtem, hogy ez lehet az oka nyugtalanságomnak, ha kezet kell fognom. Persze minden adódó helyzetben megteszem, hisz ezzel keltem a határozott nő képzetét, aki egyenrangú a férfiakkal, de idegen tőlem, és felvett szerepként élem meg. Emlékeim között kutatva úgy emlékszem kislányként ha meg akarták tudni a nevemet, mindig azt kérdezték, hogy Ki lánya vagy? Itthon Kállósemjénben talán csak egy embernek próbáltam bemutatkozni, aki nem tisztelt meg azzal, hogy feláll az íróasztala mögül, így neki sem nyújtottam jobbomat.

Leginkább a városban gyakarom tehát a kézfogás etikettjét, itthon pedig maradok a Jakabék kislánya.

                                                                                            P. Jakab Tünde

Pali bácsi erre nem szolgált rá

Pali bácsi, az online újságíró címmel jelent meg SAV blogja (CzeNaSav, február 1.), amely feszültséget keltett bennem. Szegény kitalált Kovács Pali bácsi megkapta maró savadagját, amit muszáj közömbösíteni, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.

P. Jakab Tünde vitacikke

A Klubháló aggasztó alternatívája

Alig múlt egy éve annak, hogy első írásomat olvashattam a Klubháló Pályakezdők fórumában, ami, el kell mondjam, büszkeséggel töltött el. Azóta sok száz írást elolvastam itt, és a szerzők nagy része szívemhez nőtt. Ismerősként tekintek rájuk, pedig személyesen alig ismerek valakit közülük. Most, hogy aggasztó hírek érkeznek a Klubhálóról, én sem szeretnék csöndben maradni, hisz az értékeink elvesztését sem tűrjük szó nélkül.

A Klubháló hasábjain szárnyait bontogató pályakezdők már leírták, milyen esélyeket jelentett számukra a megjelenési lehetőség, amihez itt jutottak, mi volt az a plusz, amit a szabadon, mégis felügyelet alatt való publikálás adott nekik, ezért nem ismétlem őket, hisz ez is közös bennünk. Míg eddig a már főiskolán végzett, nagyrészt a szakmához hű maradt fiatalok érzéseit, és nagyszerű ötleteit olvashattuk a témában, addig én szeretném a még iskolapadot koptató, és ezután újságíró szakossá válók helyzetét megvizsgálni a Klubháló nélkül.

Végzős hallgatóként, ebben a félévben a gyakorlati újságírást már nem Zöldi tanár úrtól tanuljuk, ha jobban belegondolok, nem is igazán tanítják nekünk. Írásaink egy online bulvár újság hasábjain jelennek meg. Heti három cikk az elvárás, kijelölt témában, nagyrészt életmód tanácsok, és műsorkritika szerepel a feladatok között. Én sohasem háborogtam azért, hogy meg kell dolgozni a jegyekért a főiskolán, hisz rég voltam már tizennyolc éves, így tudom, hogy mindenért meg kell küzdeni az életben, de most szívesen csapnék az asztalra. Eminens diákként megoldom a feladatokat, de felháborít, hogy egy újság a húsz fő körüli főiskolai csoportunk, fejenkénti három cikkéből „él”, mert az írásainkon kívül napi egy vicc, a Wikipédiából kimásolt évforduló információkon kívül szinte semmi nincs. De még mindezzel meg is tudnék békélni, ha értelmét látnám az írásnak, de úgy tűnik, nincs aki azokat átnézze. Változatlan formában kerülnek fel az oldalra, és az oktatónk csak a következő heti három téma címével tisztel meg bennünket. Senki nem kíváncsi már véleményünkre, gondolatainkra, csak arra, miként tudunk, nagyrészt a világhálón összegyűjtött információkból kétezer karaktert összegyúrni. A tanár úr által elkezdett munkát, hogy értelmiségit faragjon belőlünk, most egy rossz döntéssel romba döntötte a tanszék. Egyik félévről a másikra, újságíró hallgatóból, cikkíró hallgató vált belőlünk, és félek ez vár majd a következő évfolyamokra is.

Úgy tűnik a főiskola nem újságírókat kíván kibocsátani, pedig mintha a szakunk elnevezése ezt sugallná. Lovászy Károly szavai fejezik ki leginkább, amit a változás miatt érzek, így most tőle idézve: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”

Játszunk Jóistenesdit!

Bodor Pál (szívesen nevezném Pali bácsinak, de személyes ismeretség híján nem veszem a bátorságot) szeptember 5.-i diurnusában azon elmélkedik, mit tenne az első tíz percben, ha a Jóisten rá bízná a Világ igazgatását. Mint írja, szívesen íratna ZH-t az egyetemistákkal erről, ha egyetemen tanítana. Ő nem oktat, és én nem vagyok egyetemista, de önszorgalomból gondoltam, megírom ezt a zárt helyit.

Képzeletbeli professzorom sebtében megetetné az éhezőket, megitatná a szomjazókat, meleget adna a didergőknek, majd a szeretet hiányban szenvedőket ajándékozná meg szeretettel. Nos én az első három tettét kihagynám, és nem azért, mert az ingyen kapott ajándékok lustává tennék az embereket. A negyedik adományát viszont minden halandó szívébe bele ültetném, és ezzel be is fejezném a jótékonykodást, hátradőlnék trónusomban és figyelném az eredményeket. Képzeletbeli tettem hatására minden bizonnyal nem lenne több éhező, szomjazó és didergő ember a Földön. Hamar felére csökkenne a betegek száma, hisz testi nyavalyáink nagy része lelki eredetű. De mi lenne akkor az egészségügyi dolgozókkal? -kérdezhetnék. Szerintem, akkor jutna oda is orvos és ápoló személyzet, ahová ma még nem: a harmadik világ országaiba, lenne elegendő szakember prevencióra is, és egy ápolónak nem kellene három ember munkáját végeznie. Ha a szeretet vezérelné mindenki tetteit, nem lennének háborúk, feleslegessé válnának a fegyverek, így dollár milliárdokat lehetne értelmesebb dolgokra költeni. De akkor nem lenne szükség rendőrségre, bíróságokra, börtönökre sem.

De mi lenne velünk, újságírókkal akkor? Csupa jó híreket közölnénk? Félek, az olvasók hamar beleroppannának az egyhangúságba. Bulvár hírek sem születnének, hisz akit a szeretet vezérel, az nem derül jót celebjeink ballépésein.

Nem vagyok Pangloss mester, Voltaire Candide című utazóregényéből, aki szerint: „Minden a legjobb ezen a legeslegjobb világon!”, de Isteni beavatkozásra nem vágyom. A változásokat saját emberi elhatározásokkal kell véghez vinni, nem célszerű a csodára várni.

Egy rendőr gyilkosság tényfeltárásáról

A Klubhálón július 28.-án figyelmes lettem egy elemzésre, mégpedig azért, mert a pócspetri ügyről szólt. A Kállósemjéntől alig tíz kilométerre lévő faluban, 1948-ban országos jelentőségű bűnügy történt, és én erről még soha nem hallottam, pedig a rendszerváltás után a hajdani ügyet újratárgyalták, így ismét a figyelem központjába került, de úgy tűnik az enyémet elkerülte. Bizonyítva látom a kommunikációelméletből tanultakat, miszerint a földrajzi közelség növeli a hírértéket. Marik Sándorról, az esetet feltáró újságíróról tudtam, hogy a Kelet Magyarország munkatársa volt, mégis meglepett, hogy a Klubháló oldalán Pócspetrivel, ezzel a kicsi szabolcsi falucskával kapcsolatos cikket olvashatok, mégpedig olyan alapos tényfeltárást, amilyennel manapság ritkán találkozhatunk.

1948 június harmadikán, tizenkilenc nappal azután, hogy Ortutay Gyula vallásügyi és közoktatási miniszter bejelentette az iskolák államosítását, a pócspetri plébános a délutáni szentmisén bírálta a döntést. A hívek a mise után a községházára mentek, ahová a rendőrök is kivonultak. Az egyik rendőr fegyvere a tüntetők kezébe került, és el is dördült, a golyó a fegyver tulajdonosát találta el, aki belehalt a sérülésbe. Hogy a szerencsétlen balesetből miért lett országos hír? Miért a Fővárosi Bíróságon volt a tárgyalás? Miért zajlott le példátlan gyorsasággal a per, és miért születtek igen súlyos büntetések? Miért szabtak ki két halálos ítélet, és miért csak egyet hajtottak végre? Miért tárgyalták újra nyolcvankilencben az ügyet?  -mindez kiderül Marik Sándor írásából.

A földrajzi közelség hívta fel a figyelmemet az elemzésre, de sokkal többet kaptam, mint lakóhelyem környékének történelméből egy kis darabkát. A Klubhálón a diákok nagyrészt a saját és diáktársaik munkáját kísérik figyelemmel. Olykor a „nagyoktól” fortélyokat ellesni is érdemes az oldalra látogatni! Ez a riport sorozat tökéletesen alkalmas arra, hogy valami újat, manapság kevésbé jellemző, hosszú és alapos munkával járó tényfeltárást figyelhessünk meg. Nem csak az ügy részleteit, és történelmi leckét tartogat a szerző, abba is beavat bennünket, hogy miként kezdett nyomozásba, hol és hogyan jutott hozzá az ügy szempontjából fontos iratokhoz, és miként álltak össze egy negyven évvel korábbi bűncselekmény darabkái, amit a korábbi ítéletnél próbáltak elferdíteni.

 Ezúttal szeretném megköszönni a szerzőnek a cikksorozatot, és ajánlani diáktársaim figyelmébe!

A múltban vájkálva

A héten ismét lehetőségem nyílt, nyári gyakorlat jogcímen, a Szabolcs Online munkatársait „boldogítani”. Mikor épp nélkülözhetőnek éreztem magam, a Kelet Magyarország archívumát bújtam. Két negyedévi laptermést sikerült átlapoznom. Mivel célzottan kutattam, könnyebb dolgom volt, mert bizonyos oldalakon átugorhattam, mivel kizárt, hogy sport vagy belpolitikai rovatban „bújt” volna el keresett muzeológusom. De még így is több, mint három órát igényelt a lapozgatás, és a félévnyi újsághalmazban csak nem leltem rá a keresett témára. Mégsem kesergek az eredménytelenségen, mert annyi hatás ért, hogy kárpótoltnak érzem magam.

A hetvenkilences múltkóstolóm felismeréssel zárult. Zöldi tanár úr közéleti intarziával kísérletezik, olvastam minap. Kérte is olvasóit, hogy cáfolják, vagy erősítsék meg abban, hogy mozaikjai képesek a kor hangulatát visszaadni, és egységes képpé összeállni. Az igazat megvallva, akkor még nem értettem a kérdést, így válaszolni sem tudtam volna rá. Pont erre a kutakodásra volt szükségem, hogy megértsem tanár úr szándékát.

Lapozgatás közben feltűnt, hogy a már akkor is kék, Kelet Magyarország logó, ünnepi számokon kipirul, egy ilyen vörös lapszám segítségével jutottam el a felismeréshez. Ha ennek a számnak nem olvastam volna a fejlécét, melyen az MSZMP Szabolcs-Szatmár megyei bizottsága és megyei tanács lapjaként határozza meg magát, akkor is tudtam volna, hogy a szocializmus idején látott napvilágot. A napilapban olvasott cikkekből arra is ráéreztem volna, hogy a hetvenes évek vége felé járunk, mert már annyira „iparos” jellegű településekről ír, hogy nem a hatvanas évekre gondoltam volna, és nem is a nyolcvanasra, mert még elég merev nézetek tükröződnek vissza, a változás lehetősége még nincs a levegőben.  A címlapon egy egész oldalas fénykép látható, mely Nyíregyháza egyik lakótelepének két paneljét ábrázolja, bal sarkában Somlyó Zoltán Májusi kalapács című verse. Ebből azt hiszem mindenki számára világos, hogy május elsejei ünnepi lapszámról van szó. Néhány címet ragadtam ki a lapból, melyek szerintem tükrözik a kort, mint ahogy tanár úr idézetei is a mait, de talán a jövőből visszatekintve válnak majd egyértelmű korjellemzőkké. Az ünnepi szám címei: Díjnyertes pályamunkák (nyíregyházi építészek eredményei), Mitől munkás a munkás?, Kiváló munkahelyek kiváló dolgozói, Majális a tölgyek alatt, Az acélt most is edzeni kell!, Öt vállalat a finisben, (és az elmaradhatatlan:) Világ proletárjai egyesüljetek!, Az első szabad május elseje, Kiváló címet kaptak.

Én csak négy éves voltam, mikor a Kelet Magyarország előfizetői a fenti írásokat olvasták, mégis felismertem bennük a kort, melyben születtek, ezért gondolom tanár úr intarziáit is be tudják majd azonosítani harmincegy év múlva.

Szeret vagy nem szeret, tudja az ég!

A klubhálós pályakezdőket vitára késztette a barátság és szerelem témaköre. Ezt a gondolatmenetet folytatnám, a kommunikáció szemszögéből.

Van egy magyar szó, amit több nyelven is ismerünk, még ha oly gyérül állunk is a nyelvismeret terén. Sokak szerint ez a legszebb kifejezésünk. Mégis fukarkodunk a kiejtésével, legintimebb pillanatainkra tartogatjuk azt. Hallottam már olyan véleményt, hogy ha túl sokat használjuk, elcsépelté válik, elveszti jelentőségét. Ezt már csak azért sem értem, mert a hülye, állat, sőt édesanyák kevésbé jellemző jelzőjét gondolkodás nélkül kimondják, és fel sem merül senkiben, hogy mennyire elcsépelt szavakat használ. Míg szitokszavakat szinte mérlegelés nélkül teljesen ismeretlen emberekre is kimondunk, addig a szeretlek szót, csak párunk hallhatja tőlünk.

Nem értem miért kínos kimondani olyanoknak, akiket szeretünk, de nem érzünk lángolást irántuk. A kisgyermekek számára olyan ösztönösen jön ez a szó, és a szülők, hozzátartozók szíve szinte beleremeg, mikor a kicsik kiejtik. Valamiért később aztán elkezdjük rejtegetni ezt az érzést, miközben ellenszenvünk kifejezését kevésbé korlátozzuk. Csak a szülő-gyermek, férfi-női intimitás kapcsán lenne létjogosultsága? Én nem hiszem.

A szeretetet, és szerelemet is ezzel a szóval tudjuk kifejezni, talán ez gátol minket abban, hogy érzéseinknek hangot adjunk. Félünk, hogy félre értenek, szentimentálisnak tartanak, ezért inkább hallgatunk. Pedig mennyivel örömtelibb lenne életünk, ha pozitív érzéseinket nem rejtenénk véka alá. Persze tettekkel is másik tudtára adhatjuk ezt, de én azt mondom: Ne tétovázzunk, beszéljünk a szeretetről!

Utópisztikus katasztrófa

Ellent kell, hogy mondjak Czehelszki Leventének, aki a terményben érdekeltek számára jó hírnek vélte az utóbbi napok heves esőzéseit, mert ez nem így van. Nem alakulhat ki tehát „népi-urbánus” vita, arról, hogy az időjárás kinek kedvez. De nem tehetek szemrehányást neki, hisz honatyáink, a Batthyány-örökmécseshez való sétájuk közben is szolidaritásuknak adtak hangot. Nem bánták, hogy ünnepi öltözetük elázik, mert szerintük ez a gazdáknak kedvez. Gondolom ők is régen jártak már termőföld közelében! De minden bizonnyal, előbb utóbb szembesülnek majd a károkkal, amit az özönvízszerű csapadék okozott. Természetes, hogy most még a lakóházakban, utakban keletkezett hibák kerülnek előtérbe, hisz a földek nagy része még megközelíthetetlen.

A borsodi helyzethez képest, a környékünket nem öntötte el kiáradó patak, hisz nincs is ilyen a közelünkben, de az egyhetes esőzés nem áldás már itt sem. Nem csak a vízből sok, hanem a napfény hiánya is gondot okoz. A későn jött tavasz után, most a hőmérséklet visszaesése is késlelteti a növények fejlődését.

Nem tudom, hogy állást foglalhatok-e abban, hogy ez szélsőséges időjárás-e, hisz a szakemberek véleménye is megoszlik ebben. Arra meg végképp nem vállalkoznék, hogy ezt a környezet szennyezéssel hozzam összefüggésbe. De abban talán egyet érthetünk, hogy Földünk kizsigerelése, és tönkretétele nem folytatódhat ilyen ütemben, hisz saját sírunkat ássuk meg vele.

Tegnap egy katasztrófa filmet vetített az RTL klub, mely egy utópisztikus elképzelést mutatott be, amit a környezet szennyezés okozhat. A filmben, a nagy mértékű természetkárosítás következtében hatalmas légörvények keletkeztek, és ezek, az érintett területek, órákon belül történő eljegesedését idézték elő. Reménykedem benne, hogy a természet nem áll ilyen kegyetlen bosszút tettünkért.

De amiért ezt a filmet megemlítettem, az az utolsó néhány perc tanulsága. A záró képsorokon a majdani Amerikai Egyesült Államok elnöke beismerte, hogy nem vették komolyan a környezetvédők figyelmeztetéseit, és elnézést kért a harmadik világbeli népektől, és köszönetét fejezte ki nekik, hogy ebben a nehéz helyzetben ők siettek a segítségükre.

Szerencsére ez csak egy fiktív történet. Bár az utolsó képkockákat szívesen látnám a jelenlegi elnök valódi üzenetével, hasonló tartalommal!

Bikicsunáj jelenség

Főiskolai tanulmányaim során előfordul, hogy egy-egy tantárgy felkelti az érdeklődésemet, és elkezdem vizsgálni a körülöttem lévő világot adott szempontból. Jelen esetben a nyelvtudomány ragadott magával. A nyelvészeknek folyamatos kutatási területet jelent a neologizmusok, az új keletű szavak vizsgálata. Az internetes blogokat nagyszerű lelőhelynek találom erre a célra.

A Megasztár 5 „jóvoltából” egy hete bikicsunáj-tól hangos az internetes társadalom. Míg mások a válogatón készült videón nevetik halálra magukat, és minden létező fórumon cikizik a produkciót, én azon töröm a fejemet, hogy ez most szükségszerű, vagy stilisztikai neologizmus lehet? Mert ha szükségszerű, akkor hűen tükrözi a társadalmi és kulturális élet változásait. Ha viszont stilisztikai lenne, akkor egyszeri előfordulásról beszélhetnénk, amit pillanatnyi tartalmi vagy stilisztikai szükség hozott létre. De természetesen a halandzsa nem lehet neologizmus, és remélem a nyelv folyamatosan változó természetéből fakadóan, ez a kifejezés is kikopik majd szóhasználatunkból.

Nyelvünkhöz hasonlóan működik a népszerű tehetségkutató műsor is, új sztároknak ad fél perc reflektorfényt, ami ugyebár mindenkinek jár egyszer az életben. Az új tehetségek egy ideig igen népszerűek, majd folyamatosan csökken az érdeklődés irántuk, bár néha még egy-egy esemény kapcsán újra előkerülnek, hogy utána teljesen eltűnjenek, a feledés homályába vesszenek. Szavainkkal is ez történik, különböző módokon létrejönnek, majd a mindennapi nyelvhasználatba kerülnek, de bizonyos idő után elavulnak és kikopnak nyelvkészletünkből. Természetesen vannak szavaink, melyek már keletkezésükkor sem túl népszerűek, és így van ez a sztárkereső műsorok esetén is.

A TV2 műsora olykor, minden igyekezet ellenére, tehetségteleneket talál meg. Szarka László esetében a fals hang mellé, az angol nyelvtudás parányi szikrájának hiánya is társult. Az Alphavill Big in Japan címsorából így bikicsunáj lett. A frissen keletkezett szó fogalommá vált, a röhejes, ciki, tehetségtelen szinonimájává.

A jelenség nem csak nyelvi szempontból érdekes. A válogatásokon résztvevők személyisége, és motivációi is megérnének egy misét. Bár ezen a ponton tovább is passzolnám a labdát Földes Noéminek (klubhálós újságíró, pszichológiát hallgat Budapesten), ő mégiscsak jobban ismeri az emberi lélek rejtélyes világát.

Elrémlett szavak nyomában

Nagyszerű lehetőségnek tartom, hogy zöldfülű tollforgatóként lehetőséget kapunk Zöldi tanár úrtól a publikálásra, aki szakértői gonddal szűri ki a közölhető cikkeket. Majd enyhe fazonírozást követően a klubháló hasábjain olvashatóvá válik „alkotásunk”.

Megfigyeltem, hogy tanár úr rostája egy bizonyos szót nem enged áthullni. Nem ismerem az okát, de valamiért nem kedvelheti. Először csak saját munkáimban vettem észre, majd mások írásaiban is sejtettem, hogy ki lett húzva az eredeti, a „tiltott” szó.

Kezdem tudatosan kerülni ezt a kifejezést, bár már ebben a néhány mondatban is kétszer kényszerültem módosításra. Öncenzúrával a címből is száműztem.

Remélem megtalálják!

Pallas kommunikációs hálózat

Lassan lecsendesedik a vita a magánportálokkal kapcsolatban. De mivel tanár úr kötelező feladatnak szánta (gondolom, mert minden hallgató véleményére kíváncsi), a héten  várhatóan lesznek még hozzászólások, vészesen közeledik ugyanis a leadási határidő.

A legutóbbi hozzászólásokban én hiányoltam az újabb szempontokat, esetleges ötleteket. Viszont a fórumon kívül érdekes adalékot találtam. A Pallas kommunikációs hálózatára gondolok, ahol Magyarország térképére a klubháló hírszerzői  kék jelek formájában kerültek fel. Meglepően sűrűn hálózzák be az országot. Eddig úgy gondoltam, tanár úr tanítványai nagyrészt a Dunán innen élnek, most látom csak, hogy a Dunántúl éppoly sűrűn jelölt. Alig vannak fehér foltok a térképen, ahol nincs tollforgató Zöldi növendék.

Nem tudom kinek, mit, mond ez a térkép, számomra a lehetőség nagyságát prezentálja. Nem ismerek olyan országos médiumot, mely ilyen kiterjedt tudósítói háttérrel rendelkezne. Habár a bloggerek internetes hálózatával még nem szokás számolni, de azt gondolom a népszavazásnál mindenki számára kiderült az ő fölényük.

A sűrűn tűzdelt térkép ijesztő is egyben. Egy kiváló karmester nélkül nehezen tudom elképzelni az összehangolását ennek a csapatnak. Persze sok-sok kérdés kavarog még bennem ezen felül is. Pesszimista megjegyzéseimet most kordában tartom.

 Központi kérdés persze a pénz szokott lenni, amiből ugye egy hallgatónak mindig kevesebb van, mint amire szüksége lenne. Erre biztatásul csak azt mondanám, hogy az igazán gazdag emberek mind a nulláról kezdték. Talán a pénztelenség az a motivációs erő, ami nagyobb teljesítményre ösztönözi az embereket. Valahol olvastam, hogy a gazdasági nehézségek idején születnek a legnagyobb felfedezések. Ilyenkor jegyzik be a legtöbb szabadalmat.

Jelen esetben az ötlet már megszületett, az „anyagi háttér” kiküszöbölhető, ellensúlyozható, már csak a bürokrácia útvesztőit kellene számba venni. Ha már ezen is túl leszünk csak egy kérdésem marad: Mikor kezdjük?

Állás-foglalás

Bagi Tímea a Pályakezdők fórumában az álláskeresés nehézségeiről írt április 10.-én. Beszámolójában benne van a következtetés is, miszerint a kapcsolatokon múlik a siker.

A kapcsolati tőke felértékelődése szerintem negatív folyamat, mely egyre mélyíti a szakadékot a társadalmi rétegek között. De nem szociológiai előadást szeretnék tartani, ezért most nem fejtem ki, hogy a szegények hogyan válnak még szegényebbé, és a gazdagok még gazdagabbá ebben a folyamatban.

A múlt héten, a Nyíregyházi Főiskolán megrendezett állásbörzén is ezt a tanulságot sikerült levonnom. A területi Munkaügyi Központ munkatársnője konkrét ajánlat helyett, az ismeretségi körömre alapozta sikerem titkát. Meglepett, hogy fel sem ötlött benne, hogy talán ők lehetnének a kapcsolat. Az ő kapcsolati rendszerükön keresztül találhatnának egymásra munkaadók és munkavállalók. Internetes állásportáljuk is erre lenne hivatott, de nekem eddig csak negatív tapasztalatim voltak ezzel kapcsolatban. A központot képviselő hölgy részben elismerte a hibákat, de nem ígérte, hogy ez valaha is változni fog. A közszférában betölthető munkalehetőségeket bizonyos internetes oldalakon ugyanis közzé kell tenni, így az ő portáljukon is. A meghirdetett állások így elvileg pályáztatás útján foglalhatók el, a bökkenő csak az, hogy ez csak látszat pályáztatás. A helyekre már eleve megvannak az emberek, csak a törvényt be kell tartani, ugye?! De nehogy azt higgyék, hogy dörzsölt, oknyomozó riporterként sikerült erre fényt derítenem! Egy minden szempontból ideális pályázó lettem volna egy hirdetésükre, telefonon érdeklődtem hát, mikor és hová nyújtsam be önéletrajzomat, mire minden kertelés nélkül közölték, hogy adott önkormányzatnak már volt jelöltje, csak törvény kötelezi rá, hogy közzétegye azt. Csata nélkül így vesztettem el a háborút. Egy tapasztalattal viszont gazdagabb lettem, bár ez semmiféle elégtételt nem jelent számomra.

A kistérségenként létrehozott Munkaügyi Központok közül, mi a nagykállói kirendeltséghez tartozunk. Néhány hónappal ezelőtt jártam ott érdeklődni. Az ügyintéző elmondása szerint másfél éve egyetlen álláslehetőséget sem tudtak felkínálni. Kérdésemre, hogy esetleg valamilyen tanfolyam vagy képzési lehetőség van-e, „jelenleg nincs” volt a válasz. A kirendeltségünkön közel tízen „dolgoznak”. Legalább ők nem rontják tovább a térség foglalkoztatottsági statisztikáját.

Nem akarom én rajtuk elverni a port a magas munkanélküliség miatt, de ha valami ennyire hatékonytalan, akkor szerintem megérett a változásra.

Egyfajta szemléletváltást sikerült is részükről tapasztalnom a börzén. A standjukon a külföldi munkavállalás feltételeit ismertető kiadványok sorakoztak, és a hallgatókat a külföldi lehetőségek előnyeiről győzködték. Természetesen én is látom a kitárult világ nyújtotta esélyeket, ami a fiataloknak valódi alternatívát jelenthet. Mégis feltettem a munkatárs hölgynek a kérdést, hogy miért akarják a fiatalokat külföldre küldeni. Sikerült zavarba hoznom kérdésemmel, és szinte mentegetőzve mondta, hogy nem elküldeni akarják őket az országból, hisz a statisztikák azt mutatják, hogy nagyrészük néhány éven belül hazatér. Nem akartam zavarát tovább fokozni azzal, hogy megkérdezem: Ha hazatérnek, belföldi állásajánlatokat is kapnak majd? De fel nem tett kérdésemet magamnak megválaszoltam.

Amennyiben Tímea esetleg külföldi munkavállalásra kényszerülne, szívesen küldök számára prospektusokat Málta, Ausztria, Olaszország munkavállalási feltételeiről, mert ha állásajánlatot nem is, de 2 kg papírt hoztam haza a rendezvényről.

Mi röghöz kötöttek is profitálhatnánk Tímea „kiküldetéséből”, mert akkor nem csak Londont és Finnországot ismerhetnénk meg a Klubhálón keresztül.

Komolyan vett kamupárt

A Komor Zoltán által ismertetett SMS Demokrata Párt (Pályakezdők fóruma február 19.) módszerének prototípusa, már évek óta jelen van egyik kereskedelmi televíziónknál. A csatorna reggeli és esti műsoraiba is becsempész egy-egy közvéleményt kutató kérdést, amire SMS-ben várja a válaszokat. Itt a voksoknak nincs döntési szerepkörük, mert ha a nézők pl. úgy vélik, a BKV ügy kapcsán lesznek még letartóztatások, akkor sem vonul ki a teljes BRFK a BKV székházba még néhány számítógépet lefoglalni.

A televíziós szavazatok nem tekinthetőek reprezentatív adatoknak, de valamelyest elárulják a köz véleményét. Mégsem láttam még egyetlen honatyát sem, aki ezeket a véleményeket lobogtatva emelte volna fel szavát a választók érdekében.

Az említett párt, ha jól értem, azt ígéri, hogy fordul a kocka? Csak az számít majd, hogy mi választók mit gondolunk. És kit fogunk szidni, ha rossz döntések születnek? Mert gondolom arra a kérdésre, hogy: Jövő hónaptól emeljük-e a földgáz árát 20% -kal? – egyöntetű nem lesz a válasz. Képesek lennénk-e döntéseink súlyát cipelni? Mert valljuk be, húsz évvel a rendszerváltás után sem olyan fejlett még a politikai kultúránk, hogy ne csak a szavakkal dobálózzunk.

Arról nem is beszélve, hogy jelenleg csak négyévente folynak el milliárdok választási kampányokra. Ha minden hónapban lobbiznának a mi szavazatainkért, az vajon mennyibe kerülne az államnak (nekünk)? Bár nekem, úgy gondolom, nagyobb szükségem lenne arra a néhány millióra, amit Kóka kapott a szavazatáért cserébe.

 Ha a fent nevezett párt aktivistája nálam kopogtatna, gyorsan lelomboznám lelkesedését, - ugyanis nincs mobiltelefonom.

Családi Olvasólámpa

Három gyerekes édesanyaként örömmel olvastam a legutóbbi Olvasólámpát a klubhálón. A család, és a gyerekek kaptak benne főszerepet, ami sajnos csak kevés lapban központi téma.

Három olyan írás is volt, amit akár én is megfogalmazhattam volna, sőt minden családos felnőtt számára ismerős történetek ezek, és azonos az érzés is, amit kiváltanak belőlünk. Társasági beszélgetések során ilyeneket hallva empatikus mosolyunk elárulja, hogy mi családosok, egy táborba tartozunk, közös örömökkel és nehézségekkel.

Korach Judit Hétköznapi csodája nálunk hétvégeken fordul elő, mikor nem rohanunk sehová. Aprócska csoda, amit nehéz szavakkal kifejezni, de Juditnak sikerült az érzést nemismerők számára is érzékelhetővé tenni azt.

Kalmár Mónika a hétköznapi nehézségeket ecseteli. Tanúsítom, bizony a reggelek gyorsított tempót követelnek tőlünk, mert ébredhetünk bármilyen korán, a végén mindig úgy alakul, hogy sietnünk kell, ha nem akarunk elkésni. Olykor velünk is előfordul, hogy otthon marad valami. De ne higgyék, hogy Mónika szigorú anyuka azért, mert nem viszi gyerekei után a felszerelést. A gyerekeknek meg kell tanulniuk ugyanis, hogy maguk felelnek a holmijukért. Legkisebb lányom hadilábon áll még az effajta felelősség vállalással, hol a ceruzáit, hol a fél pár tornacipőjét vagy tornapólóját hagyja el, én is határozottan szoktam tudomására hozni, hogy ezen változtatnia kell. Mónika persze a cikk végén most sem hagyott bennünket recept nélkül, egy rohanós reggelen nincs is jobb egy bögre kávénál.

Tarcsa Mónika jegyzetében a nagyszüleinél töltött falusi nyarak hangulatát idézi meg. Saját gyerekkorom jutott eszembe sorait olvasva, csak én otthon, a szülői házban voltam ezeknek az élményeknek a részese. Az idős emberek történetei engem is lebilincseltek, és sajnos a múlt hírmondóiból egyre kevesebben maradnak a környezetemben. Néhány hete végső búcsút kellett vennem gyerekkorom egyik meghatározó személyétől, így senki nem nevez már kis kökényesnek. Mert nemcsak a bicebóca szerette a kökényt, én is. Kisregény terjedelmű történeteket őrzök gyerekkoromból, és félek, hogy ahogy a történet szereplőit, úgy az emlékeket is elvesztem.

Szarka Zsófi vécés nénije is ismerősnek tűnt számomra. Sok-sok Erzsike nénivel találkoztam már, akik kis pénzükből spórolgatva tették lehetővé gyerekük, unokájuk számára, hogy autót vegyenek, nyaralni menjenek, nagy esküvőt rendezzenek, miközben ők falujuk határát sem hagyták még el soha, és a kevéssel is beérték.

Ha ezután kívülállónak, meg nem értettnek érzem magamat, erre az Olvasólámpára gondolok majd. Mert már tudom, hogy az értékrendem nem is olyan rendhagyó, mint néha feltételezem. Egy nagy családhoz tartozom, a családosokéhoz.

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat