SEMJÉNI KISBÍRÓ
Életképek Kállósemjénről és egyéb jegyzetek
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Mondd, te kit választanál?
Nem túl népszerű manapság politikusnak lenni. De ki is a politikus? Mindenki, aki a közéletben részt vesz, tudom meg a Wikipédiáról. Gondolom Zöldi tanár úr sem azt várja, hogy dicshimnuszokat zengjünk kedvenc politikusunkról, mégis feladatként kaptuk a témát tőle. Favorit híján én a kizárásos folyamatot vetem papírra, amiből a végén talán az is kiderül, én mit gondolok a poltikusokról. Ha az ikon alapján valamely hazai közéleti személyiség magára ismerne, kérem jelentkezzen, ígérem kedvencemé fogadom.
Gondolataimat nem zártam idő és országhatár korlátai közé, hisz miért ne lehetne már nem élő, távoli ország politikusa a kedvencem.
Mivel a “milliók egy miatt” kormányzási elv nem szimpatikus számomra, így a fáraók nagyságát még a lélegzet elállító építmények fényében sem vagyok képes elismerni. De a többi ókori birodalom is, mely egy-egy tehetséges vezető által vált naggyá és virágzóvá, épp a despota uralom miatt, szintén nem követendő példa a szememben. A legújabb kor embereként, csak demokráciában tudok eszményi politikust elképzelni. Mint tudjuk, nem csak a joghurtot köszönhetjük a görögöknek, hanem a demokráciát is, ezért az ókori mediterráneumban keresgélnék tovább, de csakhamar tovább is állok, hisz a politikai egyenlőség korántsem járt mindenkinek még Periklész idejében sem, talán ha a rabszolgákat is emberszámba vette volna... Elismerésre méltó viszont, hogy foggal-körömmel, vagy inkább cserépszavazással küzdöttek a zsarnokság ellen. A kiemelkedő szónoki képességgel rendelkező politikusok is mintaként szolgálhatnának a jelenben, bár hangfelvételek híján nem tudhatjuk a szópótló szócskákat mennyire sikerült mellőzniük. A Római Birodalom karizmatikus alakjai mind hadvezérek is voltak, így őket sem tudom piedesztálra emelni. Az óriási birodalmat sem demokratikus, sem egyeduralmi eszközökkel nem lehetett egyben tartani, így a birodalom bukása a demokrácia végét is jelentette. Több, mint 17 századot kellett várni arra, hogy elég hangos legyen a szabadság és egyenlőség jelszava. A küzdelem viszont túl véresre sikeredett, ezért a demokratikus jogokért harcba szálló kiemelkedő politikusokat sem állíthatom példaként az utókornak.
De a középkor történelmét mégsem ugranám át ilyen egyszerűen, hisz magyar vagyok, így a királyaink között keresgélnék tehetséges poltikusok után, mégha a demokrácia oly ismeretlen is volt számukra. Államalapító királyunk jelentősége tagadhatatlan, de érte se tenném tűzbe jobbomat. Második honalapítónk érdemei is vitathatatlanok, de a kunok betelepítése még sokáig hibás politikai döntésként élt a köztudatban. Nagy királyaink alakját a krónikások, a megrendelő szája íze szerint formálták, így azok történelmi hűsége kétséges. Jómagam is fentartással fogadom az igazságos Mátyásról szóló legendákat, sőt Könyves Kálmánt sem sorolnám a tudós király kategóriába, bár ő kiemelkedett kortársai közül, hisz tudott olvasni. Később idegen uralom alatt politizálni sem volt könnyű feladat, de ilyenkor nagy szükség van kiemelkedő egyéniségekre. A reformkor nagyjainak sokat köszönhetünk, de megalkuvásra kényszerültek, így közülük sem kerülhet ki a mindenek fölött álló személy. Minden hiába, ha a szabadság el nem érhető cél. A vérzivataros huszadik század is politikust próbáló időszak volt a magyar történelemben, sőt világszerte kényszerültek jó politikusok vitatható döntéseket hozni. Ha egy közember háborúba sodorja országát, vagy akár csak a körülmények miatt nem tehet mást, annak kezéhez már vér tapad, így nem felel meg kritériumaimnak. A huszadik század második felére ketté vált a világ, és a népköztársaságból nem volt rálátásunk a világ demokratikus felére, a tehetséges politikusoknak mi legfeljebb a kifigurázott alakját láthattuk.
Időutazásunk végén visszaértünk a mába. Európa közepén szabadon, békében, demokráciában várjuk a felemelkedést. Már csak egy tehetséges politikus hiányzik!?
P. Jakab Tünde
A feltámadástól a wellnessig
Kétezer év nagy idő, és természetes, hogy ennyi idő alatt nagy változásokon megy át a világ. A középkori feltámadási körmenetektől a hímes tojáson át a kényeztető pihenésig átértékelődött húsvéti szokások az adott korról tanúskodnak.
Európa évszázadokon át egyenlő volt a kereszténységgel, hisz’ a közös hit és a hozzá tartozó jeles napok egységgé kovácsolták a sokszínű, soknyelvű közösséget. A húsvéti ünnepkör a nagyböjttel, nagypéntekkel és a feltámadással az egyik legfőbb ünnepnek számított. A hit a feltámadásban erőt adott az embereknek. Az ünnepkör a bűnbánat gyakorlásán túl a gyászról, az öröm és a remény megéléséről szólt, és központjában Jézus állt. A templom volt az események legfőbb helyszíne.
A felvilágosodás korában a nemzeti öntudatra ébredés a megkülönböztetés szándékával lépett fel. A népi hagyományok egyre erőteljesebben fejeződtek ki. A termékenység és újjászületés jelképére, a tojásra népi motívumok kerültek. A vízzel való locsolás a megtisztulás jegyében országszerte elterjedt szokássá vált. A templom még ekkor is központi hely, hisz’ a feltámadás ünnepét az ételek szentelésével kezdték, majd az emlékezés a privát szférában folytatódott.
A huszadik század második felében ideológiai okokból az ünnep a természet megújulását hirdette. A templom helyett az otthon adott helyet az ünneplésnek. A vizes vödrök és szódás üveg helyét átvette a kölnis flakkon, és lassanként a hímes tojás helyébe csokiból készült változat került. Egyre többen feledték a húsvét valódi üzenetét, hogy feltámadt Krisztus. Mi maradt mára a jeles napból? Kulináris élvezetek, testi örömök, zsírral teleinjektált kötözött sonka, túlcukrozott, szénsavas üdítők, cukrászdából rendelt sütemények és rengeteg alkohol. A locsolkodóknak boltban kapható ajándékot rejtő csodatojás.
De aki a húsvéti ünnep maradványától is ódzkodik, az kihasználva a háromnapos lehetőséget, pihenni indul valamelyik wellness szállodába.Éjszakai tanulságok
Megrázó álmomból a telefonom, a gulyáról hazatérő tehénbőgésre emlékeztető hangja ébresztett. De ez a hang segített abban is, hogy megragadjam álomképeim sarkát, nehogy eltűnjenek. Gyermekkorom emlékei tértek vissza álmomban, és örülök, hogy sikerült elkapnom őket, így nem foszlottak szét ébredés után.
Egy világvégi kis tanyán, ami néhány év múlva már csak az emlékekben létezik majd, sok családban három generáció élt együtt. Ezen a kis tanyán, nálunk is így volt ez. Mi gyerekek, a nagymamánkat nem csak hétvégi vizitkor láthattuk, mert köztünk élt. Azt, hogy mit gondolok a világról és az engem körül vevő dolgokról, nagyrészt neki köszönhetem. Ő jövőre lenne 100 éves, ha még köztünk élne, de már csak emléke van velünk, és egy sírhalom, melyhez minden évben kimegyünk gyertyát gyújtani.
Koránál fogva ő átélt olyasmit, amit szerencsére én csak az általa mesélt történetekből ismerek. A háború borzalmai belevésődtek emlékezetébe, és az ő emlékei által ismerhettük meg mi, gyerekek. Tőle hallhattam, a fák között ásott földalatti bunkerról, ami az ágyú és géppuska golyóktól mentette meg az életüket, a rettegésről, amit egy dezertált német katona egyenruhája okozott, amit az ő szénakazlukban rejtett el, a frontvonalba került tanyáról, ahol mozogni sem volt tanácsos a harcok idején, hisz mindenre lőttek a katonák, édesapám kamaszkori „vagánykodásáról”, mikor napközben felment az állatokat etetni és nem hason csúszva tette, mint azt az ésszerűség diktálta volna. De legmélyebben az éhezéstől való félelme érintett meg. Mikor utolsó napjaiban kórházban feküdt, és már nem a reális világban élt, még akkor is az éhezéstől féltett minket. Élete során a háború képe biztosan sokszor kísértette álmában, és halála előtt ébren is azok az idők jártak eszében.
Mi, akik oly sokszor hallgattuk őt, mégsem vagyunk felkészülve egy váratlan helyzetre, vontam le álmom tanulságát ma reggel. Éjjel a mamám által lefestett háborús kép jelent meg, a mában. Menekülni kényszerültünk a harcok elől és készültünk az útra. A félelmen kívül a tanácstalanság volt, ami uralta tetteinket. Siettünk volna, de nehezen tudtuk eldönteni mi szükséges a túléléshez, és mi nem. Hamar rájöttünk, hogy sok felesleges kacattal vettük magunkat körül, amiket most hátra kell hagynunk. De híján vagyunk azoknak, amire szükségünk lehet. Nem volt szállítható élelmünk például, mert megszoktuk, hogy minden nap boltba járunk, pedig nagymamától példát vehettünk volna, aki mindig tartalékolt nehezebb időkre. Egy esetleges szabadban töltött éjszakára sem voltunk felkészülve és egyre csak fokozódott félelmünk a holnaptól. Nagymamát emlegettük, aki a nehéz időkben is enni tudott adni a családnak, és a környező sokgyerekes családok is sokszor hozzá fordultak segítségért.
Olyan jó volna, ha minden ember mellett állna egy bölcs ember a nehéz pillanatokban, és hasznos tanácsokkal segítené a döntést. Nagymama, találkozzunk minden éjjel, az álmaimban!
Gát-lástalan környezetkárosítás
Az ajkai timföldgyár vörös iszap tározójának gátszakadása óta, már több mint két hét telt el. A tragédia képei nem csak a hazai közvéleményt sokkolták, a felvételek bejárták a világot. Az iszapár elől menekülő emberek, a pusztítás erejét tükröző felvételek, a helyreállítás munkálatai, az elkeseredés pillanatai, a felelősségre vonás kérdése, az adományok gyűjtésének módja, mind-mind vezető hírként jelentek meg a médiában. De a tragédia okán egy dolgot hiányolok a híradásokból.
Bizonyos információk hiánya feszültséget kelt az emberekben, ezért a hiány pótlására törekednek, ezt nevezzük a kommunikáció elméletben kognitív disszonanciának. Nos a bennem felmerült kérdésekre nem kaptam mindez idáig választ, és ez nyugtalanít. Pedig minden bizonnyal sok emberben megfogalmazódott már a kérdés: Vajon mennyi időzített bomba ketyeg még alattunk? Az ipari termelés számos mellékterméke, vajon milyen veszélyeket rejt?
Valószínűleg kevesen vannak, akik a hazánkban fellelhető valamennyi veszélyes üzemről minden információval rendelkeznek. A közvélemény viszont csak ezek töredékéről tud. A paksi atomerőmű biztosan első helyen szerepelne, ha rögtönzött közvélemény kutatást végeznénk az ismert környezetre veszélyes üzemekről, talán még a kőolaj finomító is szóba kerülne, de azt hiszem itt véget is érne a felsorolás. Pedig nem ártana tudnunk, ha vész esetén cselekednünk kell.
Nem áll szándékomban riadalmat kelteni, de jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás.
Akadozó akadálymentesítés
Az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal egyidőben megindult egy folyamat, ami az esélyegyenlőség megteremtését tűzte ki célul. Persze a valódi egyenlőség talán soha el nem érhető cél, de komoly eredményekhez is évtizedek szükségesek még.
A mozgássérültek számára akadálymentes környezet kialakítása sürgető feladat, amit az EU komoly anyagi hozzájárulásokkal ösztönöz, mégsem halad olyan ütemben idehaza ezek megvalósítása, mint kellene. Minden embernek egyenlő joga van a közösségi léthez, de az akadályok sokszor áthidalhatatlanok. Szűkebb pátriámban néztem körül, hogy hol is tartunk mi ilyen téren:
Kállósemjénben a Polgármesteri Hivatal, a Könyvtár és a Közösségi Ház már akadálymentes, de az óvoda, az iskola és az orvosi rendelők azzá tétele még nem megoldott. Egy mozgássérült embernek orvosi ellátásra mindenképp szüksége van, tehát itt a legégetőbb a feladat, de sajnos még előkészületét sem látom a munkálatoknak. Minap a háziorvosnál járva azt tapasztaltam, hogy egy mozgássérült férfi a rendelő előtt várakozik, és esélye sincs a váróba bejutni. Még mielőtt megszólíthattam volna megjelent a doktornő receptekkel és zárójelentésekkel a kezében, és a várakozó pácienshez lépett. Ott, a rendelő udvarán látta el jó tanácsokkal a beteget, aki ezután kerekes székében távozott. Nem tudom mi történt volna, ha vizsgálat is szükséges az ellátáshoz.
A másik háziorvosi rendelőnk előtt már van egy keskeny és meredek betonrámpa, amin babakocsival és kerekes székkel is fel lehet hajtani, de elkél a segítség, hogy ne guruljon vissza a jármű. A váróba való bejutás viszont már nem olyan biztos, a kétszárnyas ajtó, amin a mentősök akár hordágyat is ki tudnak tolni, ugyanis sokszor beragad, hiába a sok segítőkész várakozó beteg, a törött fogantyúval nincs mit kezdeni. Nem fogható minden a pénz hiányára, olykor apróságokon múlik embertársaink segítése.
Közoktatási intézményünkbe jelenleg nem jár mozgássérült gyerek, de úgy gondolom csak a földszinti termekbe tudna eljutni, tehát átgondolt terembeosztással nem lenne akadálya, hogy iskolába járjon. Az óvodában viszont nem boldogulna egy kerekes székes gyerek, hisz a szűk folyosók, zsúfolt csoportszobák nem alkalmasak erre.
Vannak tehát még tennivalóink, pedig csak a mozgássérültek akadályait vettem számba.
Menni vagy nem menni?
Menni vagy nem menni? –ez nem kérdés. Iskolába bizony járni kell, méghozzá rendszeresen. Remélhetőleg tudatosodik ez minden gyerek és szülő fejében. Szeptembertől az ötven órát mulasztók súlyos következményekkel számolhatnak, a szülőktől megvonják ugyanis a családi pótlék feletti rendelkezés jogát, ha a gyerek nem tesz eleget kötelességének.
A napokban a híradások attól voltak hangosak, hogy négy tanítási hét után már vannak olyan diákok, akik túllépték az ötven órás „lógási keretet”. Mert az igazolatlan hiányzást nem tudom másként nevezni, hisz nehéz megérteni, hogy négy hétből kettőt miért maradt távol az iskolától a nebuló. Nem tagadom, velem is előfordult középiskolában, hogy a hetedik órát inkább már kihagytam, de félévente csak egy-két alkalommal mertem ezt megtenni, és csak felső évesként, hisz gólyaként az ember még kevésbé feszegeti a határokat.
A televízióban egy érintett szülő is megszólalt, próbált indokot keresni a lógásra, de nem sikerült meggyőznie. Nem azért, mert nem hinném, hogy vannak az országban olyan szegény családok, ahol nem jut pénz a gyerek lábára cipőt venni, mert tudom, hogy sajnos egyre több a nehéz helyzetbe került család, és félek a számuk évről évre nő majd. Az volt életszerűtlen, hogy erre heteken át nem talált megoldást az anyuka.
Nálunk Kállósemjénben, ez eddig is úgy működött, hogy két nap hiányzás után az iskola értesítette a jegyzőt ha nem tudta a mulasztás okát, aki felszólítást küldött a szülőknek, amiben szankciókat helyezett kilátásba, ha a gyerek továbbra sem látogatja az oktatási intézményt. Nos egy ilyen figyelmeztetésre, ha az már anyagilag is hátrányosan érinti a családot, gondolom én, az, az életszerű, hogy a szülő felkeresi a polgármesteri hivatalt és magyarázatot ad a hiányzás okáról. Már ha valóban a lábbeli hiánya okozta a mulasztást, akkor az önkormányzatoknak meg vannak az eszközeik a segítségnyújtásra. Szinte minden településen vannak családsegítő szolgálatok, akik használt de még jó állapotú ruhaneművel és lábbelivel ki tudják segíteni a bajba jutottakat. De ha mégsem, akkor sem hiszem, hogy bármelyik önkormányzatot csőd szélére sodorná egy kétezer forintos gyorssegély kifizetése. Én úgy gondolom, a szülő rossz úton jár, ha kifogásokat gyárt gyermeke számára, ahelyett, hogy iskolába küldené.
Számomra az is evidens, ha a gyerekeim hiányoznak az iskolából, akkor a kimaradt anyagrészeket be kell pótolni. De ilyen körültekintést már nem is feltételezek attól a szülőtől, aki ölbe tett kézzel nézte végig, hogy a gyereke minden második nap kerülte az iskolát.
Megértem a fiatal párokat, akik nem akarnak biztos háttér nélkül gyereket vállalni. Igazuk van, mert egy gyerek számára legfontosabb a biztonság és a család melege. Kamaszként, amikor először játszadozunk el a saját gyerkőc gondolatával, megfogadjuk, hogy mi mindent megadunk majd neki. De mi az a minden? Amit a szemünk fénye kiejt a száján? Felnőttként aztán szembesülünk vele, hogy az lehetetlen és fölösleges is. Igen, mindent meg kell kapnia, ami szükséges a szellemi és testi fejlődéséhez, de az ötödik Barbie-baba, a márkás cipő, a számtalan különóra már nem a gyerek érdeke, hanem a szülők státusszimbóluma. Azokat a gyerekvállalás előtt állókat, akiket az nyugtalanít, hogy korábbi fogadalmukat nem teljesíthetik, megnyugtathatom, nem attól lesznek jó szülők, hogy drága ajándékokkal halmozzák el a csemetéiket.
„Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, nézd meg jobban, hogy élnek anyádék” -szól a Tankcsapda népszerű dala. Ez valóban így van, mert minden szülő jobbat akar a gyerekének, mint ami és amennyi neki adatott. Csak ne feledjék az anyagiakon túl a mérleg serpenyőjébe pakolni az egyéb, pénzért meg nem vehető javakat, mint a szeretetet, az odafigyelést, a jó nevelést és a tartalmas családi mintát. Ez utóbbira aligha foghatjuk, hogy a fiatalok nem akarnak gyereket vállalni, hisz’ ők is megszülettek, akár volt testvérük, akár nem, gyerekes családmodellt kaptak örökül. Remélhetőleg sokan lesznek, akik ezt a mintát kívánják majd tovább adni, de ennek mindenképp saját elhatározásnak kell lennie és nem kényszermegoldásnak. Már egy anyaméhben növekvő magzat is képes megérezni, hogy miként szeretik őt, és ez az érzés egész további sorsát meghatározza.
Ugye nem akarunk népes országot sok-sok lelkileg sérült emberrel?
„Egy kicsi mozgás mindenkinek kell”
A címben szereplő idézet az 1975-ben indult, és igen népszerűvé vált tévétorna címdalának kezdő sora, ami így folytatódott: -„a karosszékből álljanak most fel!”
A mozgásra buzdító nóta el is érte szándékát. Estéről estére több ezer néző hallgatott a jó szóra, és a tévé előtt próbálta utánozni Müller Katalin és Bérczy István mozdulatait. Később Makray Katalin, és három lánya is csatlakozott az egészségre nevelő műsorhoz (csak zárójelben jegyzem meg, hogy ők Schmitt Pál azóta felnőtt lányai, és felesége). Az egykori tévétornát néző felnőtteknek minden bizonnyal ez jelentette a mindennapi testedzést, ugyanis aki fiatal korában nem vált valamelyik sportág kitartó szerelmesévé, annak a tudatos testedzés nem lett életének része, így maradt az esti öt perc a tévé előtt. Akkoriban, a húsz év feletti parkban futkosót még őrültnek tekintették, és nem volt divat ötvenen felül is jól kinézni.
Épp ezért, minap egy hírre igencsak felkaptam a fejem. A Balaton-parti fejlesztések keretében, Keszthelyen ugyanis senior játszóteret kívánnak építeni. Mint a gyerekek számára épített létesítmények is inkább a mozgásigény kielégítésére szolgálnak, úgy az idősek esetén is a mozgás és a koncentráció fejlesztése a cél. A téma kutatása közben megtudtam, hogy nem a keszthelyi lesz az első ilyen játszótér hazánkban, ugyanis a világ negyedikjeként Győrön már megépült egy.
Mivel Dunántúlon csak keveset járok, és az ottani idősek mentalitását kevésbé ismerem, így az országban harmadikként, Kállósemjénbe képzeltem el a senior játszóteret. Azt hiszem nálunk az idősek érdeklődése meglenne, több fiatalos, lendületes nyugdíjast ismerek, aki nem zárkózna el a mozgási lehetőségtől, de attól tartok a nyilvános testedzést már nem biztos, hogy bevállalnák. Mert az mégiscsak más, hogy az SZTK-ban hasonló problémákkal küzdőkkel mozgásszervi vagy vérkeringést javító tornát végeznek, mint köztéren csak úgy saját örömükre tornázzanak. Igencsak eldugott vagy körbezárt helyen kellene felépíteni, hogy ne álljon kihasználatlanul a létesítmény. Érdekes módon ezt tartom a kisebb problémának. Szerintem a fiatalok beszólásai, röhögései jelentenék a nagyobb bajt. Úgy érzem az ifjabb korosztály nem érett még meg az ilyesfajta szemléletváltozásra. Sok idős gondolkodása érett arra, hogy befogadja az újat, tudjon változni, és változtatni életén, most már a fiatalokon lenne a sor, hogy belássák, ötvenen túl is van élet, méghozzá teljes értékű.
Ingyen tankönyv három Szent Istvánért
Nyár végén nem csak az időjárás válik borússá, szomorkássá, de az iskoláskorúak és szüleik is, az iskolakezdés miatt. A kicsik számára véget ér a felhőtlen, kötelezettségektől mentes időszak, közeledik a tanév sok-sok tanulnivalóval. Így Szent István ünnepe után a szülők a király arcképével díszített bankóval adóznak a tankönyvkiadóknak, hogy csemetéik zavartalanul szívhassák magukba a tudást.
Az augusztus a legtöbb családban a tanszerek beszerzéséről szól, az utolsó hete pedig a tankönyvvásárlásról. A bérből és fizetésből élő famíliák számára igen megterhelő az évről évre többe kerülő suli kezdés. A táskákon, tolltartókon, írószereken okos praktikákkal sokat tudnak spórolni a beszerzéskor, de a könyvek árával nincs mit kezdeniük. A kiadókon múlik mit, és mennyiért kínálnak, és az iskolákon, hogy mit választanak az egyre bővülő kínálatból.
Az önkormányzatok lehetőségükhöz mérten igyekeznek enyhíteni a terheken, de ők sincsenek rózsás helyzetben. Az állam a rászorulók megsegítésére évekkel ezelőtt létrehozta a gyerekvédelmi kedvezményt, melynek része a tankönyv ártámogatás is. A köznyelvben ingyenes könyvként emlegetett segély, soha nem tette ingyenessé a tankönyv beszerzést. A három vagy több, tartósan beteg vagy fogyatékos gyereket nevelők és szociálisan rászorulók a kedvezményezettjei ennek a támogatási formának, mely révén olcsóbban juthatnak a könyvekhez.
Háromgyermekes édesanyaként, tartósan beteg gyerekkel, és szociális rászorultsággal azon „szerencsések” közé tartozom, akik részesülnek ebben a kedvezményben. Nagylányom az idén kezd középiskolába járni egy közeli kisvárosban. Tegnap mehettünk az elsős tankönyveket átvenni. Az ingyen könyv közel három Szent Istvánba került, amihez az állam hozzátett még egy Szent Istvánt, így még akár örülhetnék is. De sajnos ez még csak a kezdet, ugyanis az általános iskolában ezután osztják a tudást nyújtó nyomtatványokat és még kétszer ismételhetem meg a tegnapi rituálét, bár bízom benne ezúttal olcsóbban megúszom.
Nem sírom vissza Szent István korát, mikor a magyarok nagy része még írástudatlan volt, de ezt az esztelen pazarlást sem nézem jó szemmel, ami most folyik az oktatás területén. Édesapám még egy tankönyvből tanulta az összes tantárgyat, mégis használható tudást kapott, nyolcvan évesen gyorsabban ad össze fejben, mint én. A lányom az idén hat matematika könyvből tanul majd számolni, és nem hiszem, hogy lepipálná a nagypapáját.
„Az interaktív táblát palatáblára cserélném” jeligére várom észrevételeiket a szerkesztőségbe!
7/11/95
Bizonyára sejtik, hogy egy dátumot rejt a cím, de gondolom csak kevesen tudják, mi történt 1995. július 11.-én. A 9/11 dátumról mindenkinek a terrorizmus jut eszébe, említett július 11.-i napra talán ezután a népirtás lesz az asszociációjuk. Töredelmesen bevallom én is néhány napja vagyok csak ilyen felvilágosult, mióta ráakadtam egy kisfilmre, az egyik magyar videó megosztó oldalon.
Az idő fogalma relatív, egyik gondolatomban úgy vélem, már tizenöt éve történt volna, a másikban pedig azt, hogy még tizenöt évvel ezelőtt is megtörténhetett ilyesmi, itt Európában? A második világháborút követő legvéresebb tömegmészárlás helyszínévé vált ekkor Srebrenica. Az ENSZ által biztonságos területté nyilvánított, UN erők által védett helyen, a Szerb Köztársasági Hadsereg és a Skorpiók nevű szerb katonai alakulat nyolcezer muzulmán férfit mészárolt le néhány nap leforgása alatt. A Ratko Mladic vezette hadsereg etnikai tisztogatást végzett, amit a holland béke fenntartók meg sem próbáltak megakadályozni. A történtek letagadhatatlanok, hisz a számtalan holttesten kívül, a kivégzésekről készült videó felvételek is tanúskodnak.
Napokig nem tudtam szabadulni a látott képsoroktól, és a gondolattól, hogy az emberek milyen könnyen válnak embertelenné. Szörnyű volt végignézni a kiszolgáltatott bosnyákok kivégzését, és az elkövetők kegyetlenségét. A kisfilmben is elhangzik, hogy a miért-re nincs válaszuk a kutatóknak sem. Bennem is ez a kérdés üvöltözik: Miért?
Miért őket? Mert más vallást gyakoroltak, mert más etnikumhoz tartoztak, vagy mert olyan fontos volt az a földdarab, amin éltek?
Miért alakul ki a kivégzőkben olyan mértékű gyűlölet, hogy embertársuk életét kioltsák?
Miért nem volt senki, aki ezt a vérengzést megakadályozza?
Sok-sok miért, amire nincs ésszerű magyarázat, nem is lehet, hisz erre csak egy beteg elme képes indokokat gyártani. Talán azt mondják, egy katona nem mondhat nemet a parancsra, én azt, hogy muszáj az ilyen utasításokat megszegni. Az embertelen tettekre nem lehet magyarázat egy parancs. A világban szinte mindig vannak etnikai, vallási feszültségek, amik megoldásra várnak. Mi lenne az emberiséggel, ha a katonai megoldást megbocsáthatónak tartanánk?
A Hágai Nemzetközi Bíróság vizsgálja a boszniai háború során elkövetett emberiség elleni bűncselekményeket, de a háborús bűnösök elleni per végére talán soha nem sikerül pontot tenniük, hisz a bűnösök, köztük Ratko Mladic sem került elő. Az, hogy nagy erőfeszítéseket tesznek a történtek feltárására, jelent némi reményt, hogy nem maradhat titokban semmiféle rémtett, legalább is itt Európában.
Az Európai Parlament július 11.-ét a Srebrenicai mészárlás Európai Emléknapjává nyilvánította. Nekünk itt a soknemzetiségű kontinensen, nem szabad megfeledkeznünk a tizenöt évvel ezelőtt történtekről.
Álomgyár
Lottólázban ég az ország, és egy hétig még biztosan nem csillapodik a láz, hisz most sincs telitalálatos lottószelvény. Hihetetlenül nagy nyeremény üti majd a szerencsés markát, ami sokak szerint túl magas ahhoz, hogy egy ember birtokolja. Én úgy gondolom, hogy ez a pénz már nem boldog, gondtalan éveket biztosít majd a nyertesnek, hanem egy olyan mértékű változást indít el az életében, ami szinte már feldolgozhatatlan.
Azt mondják piszkosul sok pénz. Én azt, hogy nézőpont kérdése.
Egy embernek valóban sok, de ha egyetlen nemes célt kívánnánk csak belőle megoldani, akkor be kellene látnunk, hogy csepp a tengerben ez az összeg. Ha csak azt az egy problémát kívánnánk megoldani, hogy ne legyen egyetlen éhező ember sem a Földön, rájönnénk, hogy szélmalomharcot vívunk. Mindenki megérdemli, hogy emberi körülmények között éljen, mégsem lehetne ebből a pénzből otthont teremteni minden hajléktalan számára. Sőt a világ összes fegyverét sem lehetne fölvásárolni belőle, hogy aztán megsemmisítésre kerüljenek, mert sajnos túl sokba kerülne. A sok bántalmazott gyereket sem tudnánk biztonságba helyezni ennyi pénzből. Azt sem tudnánk megoldani, hogy ne kelljen dolgoznia egyetlen gyereknek sem, tanulás helyett. Kevés lenne minden súlyos betegnek reményt adni, az egyébként csak pénzért igénybe vehető kezelés kifizetésével. De sok-sok megoldatlan ügy van még, amire nincs elegendő anyagi forrás. Azért sem szeretnék „az a mázlista” lenni, mert ezek a gondolatok tönkretennék a nyeremény feletti örömömet. Természetesen nem játszanék Istent, de még tündért sem (pedig Csokonai a nevemet ebből a szóból alkotta), de biztosan megpróbálnék szebbé tenni néhány nehéz emberi sorsot.
Ahogy a közmondás tartja: „A szenteknek is maguk felé hajlik a kezük.”, így gondolom elsőként én is saját családom jólétéről gondoskodnék. Bár mindig azt mondom gyerekeimnek, örülök, hogy a szüleim tizennyolc évesen nem tolhattak alám BMW-t, félek, ha lehetőségem lenne rá, én megtenném.
Családom egy évben maximum kétszer áldoz Fortuna oltárán, magam sem tudom, miért pont most gondoltuk, hogy megtesszük. Gyerekeim meghallották férjemmel való beszélgetésünket, és elindult a kis fantáziájuk. Szombat délelőtt házunk álomgyárrá vált. Idősebbik lányom rögtön tudta mi tenné boldoggá. Tízéves fiam csak nehezen rugaszkodott el a realitás talajától, kezdetben csak új bicajról álmodozott, majd fél óra múlva, már úszómedencés háznál tartott, de nem feledkezett meg a szükséget szenvedőkről sem. Kicsi lányom, aki még csak a százas számkörben képes gondolkodni, nem is tudta felmérni a lehetőség nagyságát, így ő mindvégig faházikóban és akváriumban gondolkodott. Este kilenc órakor, mikor a sorsolás eredményét közöltem, kicsi lányom lemondóan nyugtázta is: Na annyi a faháznak!
Gondolom, szombaton az országban nem egyedül nálunk üzemelt az álomgyár. Mi most egy időre bezártuk az üzem kapuit, de ha álmodozni támad kedvünk, bármikor újra kinyithatjuk.
Kiszolgáltatva
Az időjárás állandó témát szolgáltat. Társasági beszélgetéseknél mentőövként szolgál, ha elakad a kommunikáció valamilyen okból, de az utóbbi hetekben más indokból muszáj róla beszélni. A természet folyamatosan kérkedik erejével, sorozatosan csapást mér, főként az ország keleti felére, és az emberi tragédiák mellett nem mehetünk el szótlanul.
A borsodi áradások után most Szabolcs és Hajdú-Bihar megye szenvedett súlyos károkat. Az égi csatornákból az eső mellett itt jég is hullott, és az orkán erejű szél tovább tetőzte a bajt. Lakóhelyemet és a környező településeket is megtépázta a vihar. Háztetőket szaggatott játszi könnyedséggel, villanyoszlopokat döntögetett, fákat csavart ki tövestől, gyümölcsöt „takarított be” emberi beavatkozás nélkül, erdőket tarolt le. Évtizedek munkáját tette tönkre húsz perc alatt. A természet erői megmutatták kiszolgáltatottságunkat. Szakoly, Balkány, Geszteréd, Téglás és Mátészalka mellett Kállósemjént is érintette a hatalmas erejű vihar. A jégverés a redőnyünket szűrőszerűvé tette, de a falunkhoz tartozó Péterhalom tanyán sokkal nagyobb a veszteség. Háztetők, tűzfalak és a kertekben a teljes idei termés odaveszett.
A kiszolgáltatottság más formáját is megtapasztalhatták a vihar sújtotta települések. A napokig tartó áram- és vízszolgáltatás szünetelése megbénította a megszokott hétköznapi életet. Fagyasztóládákban tárolt élelmiszerek mentek tönkre, sütőüzemekben nem tudtak kenyeret sütni, egyes boltokban így várni kellett, míg megszervezik a pékáruk beszerzését más helyekről. A villamos energia hiánya számos területen állította le a munkát, még a vízszolgáltatás sem működött nélküle.
A láthatatlan technológia, amit oly természetesnek tartottunk, most hiányából fakadóan vált láthatóvá. Megszoktuk, hogy megnyitjuk a csapot, és folyik a víz, ezért nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget. Természetesnek vesszük azt is, hogy felkapcsoljuk a lámpát, és az fénnyel árasztja el a szobát. Bekapcsoljuk a számítógépet, és az információáradattal lát el bennünket. Az ilyen katasztrófa helyzetek döbbentenek csak rá bennünket, hogy milyen mértékben ki vagyunk szolgáltatva az elektromosságnak.
Nálunk csak hét órán át szünetelt az áramellátás, de bevallom erős hiányérzetem feszültté tett, tehetetlenséget és szorongást éreztem a megszokott technológia nélkül. Sokan magabiztosan úgy érzik, az életük alakulása saját kezükben van, talán az ilyen vészhelyzetek rámutatnak sebezhetőségeinkre, kiszolgáltatottságunkra.
Született június negyedikén
Kilencven éve, június negyedikén Magyarországra nézve tragikus döntés született a Nagy-Trianon palotában. Az első világháborúban a vesztes oldalon álltunk, ezért példátlanul súlyos árat kellett fizetnünk. Csonkolt országunk, nem csak területi veszteségei, de magyar lakosainak sorsa miatt is gyászolt.
Határon kívül rekedt, több mint három millió honfitársunk. Anélkül, hogy lakóhelyüket elhagyták volna, egy másik állam polgárai lettek, ahol kisebbségként voltak kénytelenek élni. Napról napra nehezebb lett helyzetük, mert eleinte csak a hivatalokban, majd munkahelyükön, később már az üzletekben, iskolákban és a templomban is idegen nyelven álltak csak szóba velük. Az idősebb korosztály csak a hétköznapi élethez nélkülözhetetlen kifejezéseket sajátította el. Ám a fiatalok kénytelenek az államnyelven beszélni, ha tanulni, dolgozni, létezni akarnak. Törvények biztosítják ugyan az anyanyelvhez való jogukat, de a gyakorlatban sok küzdelem árán sikerült csak a korlátokat leküzdeni. Az államok számos akadályt állítottak a magyar iskolák, újságok, szervezetek működése elé.
Milyen lehet egy olyan országban élni, ahol a magyar Himnusz énekléséért börtönbe lehet kerülni? Milyen lehet félelemben élni, minden köztéren elhangzott magyar szóért? Milyen lehet más nyelven élni az életet, miközben magyarul álmodunk? Szerencsére nem tudom, de el tudom képzelni milyen nehéz lehetett ragaszkodniuk magyarságukhoz, miközben erős asszimilációs törekvésekkel léptek fel ellenük.
Már a negyedik generáció nő fel Trianont követően, és még mindig nem adták fel identitásukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, valljuk be sokszor erősebben, mint mi az anyaországban. Kárpát medence kisebbségben élő magyarjai, még mindig anyanyelvű iskolákban kívánják taníttatni gyerekeiket, még mindig anyanyelvű könyveket, újságokat olvasnak. Kilencven év nagy idő, és vannak ugyan olyanok, akik feladták a küzdelmet és asszimilálódtak, de sok százezer nemzet társunk, a nehézségek ellenére is, lelkében magyar maradt.
A nyolcvanas években, mikor a romániai magyarok tömegesen menekültek Magyarországra, sokan idehaza románnak titulálták őket. Én még gyerek voltam, de soha nem felejtem el, hogy egyik tanárom elmagyarázta nekünk, hogy ők magyarságuk miatt kénytelenek elhagyni lakóhelyüket, és milyen fájó lehet nekik, hogy mi románoknak tartjuk őket. Én akkor, és ott értettem, és éreztem meg Trianon fájdalmát.
Most a Parlament emléknappá kívánja nyilvánítani június negyedikét. Szomszédos országaink aggódva figyelik a döntést, pedig az országban csak kevesen gondolják, hogy Trianont csak határrevízióval lehet jóvátenni. Hiller István szerint ezt a napot a szétszakítás napjának kellene nevezni, amit az egybetartozás folyamatával kell összekötni. Szerintem, legyen ez a köszönet napja, hisz az elmúlt kilencven év megpróbáltatásaiért köszönetet kell, hogy mondjunk határon túli magyarjainknak.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 6
Tegnapi: 6
Heti: 56
Havi: 182
Össz.: 91 121
Látogatottság növelés
SEMJÉNI KISBÍRÓ - © 2008 - 2024 - kisbiro.hupont.hu